Ambrus Flóra: Candy

A Candy című könyv szerzője Ambrus Flóra, egy 14 éves kárpátaljai lány, aki cukorbetegségének történetét írta meg attól kezdve, hogy észlelte magán a betegség első jeleit. Megható őszinteséggel, nyíltsággal ír elsősorban magáról, az őt körülvevő családról, barátokról. De a legfontosabb üzenete az, ahogyan a betegségét elfogadja. Felnőtt sorstársainak is példát mutat abból, hogyan kell ezzel az életre szóló teherrel úgy együtt élni, hogy az sem magának, sem környezetének ne legyen teher.

A könyvet eredetileg egy pályázatra adta be Flóra, ahol 300 mű közül bekerült a legjobb 50 közé. A könyv megjelenését magyar orvosa, Blatniczky főorvos úr egyengette, ő írta az ajánlót is.

Az első kedvcsináló idézet ebből van:

Elhangzik a kérdés: Kinek szól ez a könyv?

Részlet a válaszból: „Szól mindenekelőtt a sorstársaknak, kisebb gyermekek esetében a szülőknek. A szerző élő példája annak, hová vezet a hozzáértő szakmai képviselőkkel szembeni bizalmatlanság, vagy az internet világának ellentmondásos, zömében rendkívül negatív, tudatot deformáló hatása. Vigyázat, sorstársak! A kilátástalannak tűnő helyzetet nem depresszióval, nem külön utak keresésével kell tovább rontani, hanem tudatossá, még tudatosabbá kell tenni ennek a speciális életvitelnek a gyakorlását. Egészen bizonyos ugyanis, hogy ilyen lelkülettel mindenki megtalálja a boldogságát. Ez ennek a könyvnek is a végkicsengése!”

Két fontos üzenet a szerzőtől:

„…szeretném megköszönni a sorsnak, hogy ennek kell(ett) velem történnie. Nem utálom, nem vetem meg, hanem boldog vagyok vele és megbecsülöm. Mert ez a saját utam, amit be kell járjak. Mindenkinek előkészített egy utat egy felsőbb hatalom, nevezhetjük Istennek, természetfelettinek vagy bárminek, vallástól függetlenül. Mindenki bejárja ezt az utat, és csak rajtunk áll, mit tudunk kihozni a kezdő- és a végpont közötti szakaszból. Mert nem az számít, hova jutsz, hanem hogy mivé válsz az odavezető úton. Köszönöm István atyának, hogy még anno belém táplálta ezeket a gondolatokat, sokszor kellett előszednem őket.”

„És az örökösen feltett kérdés: szeretnék-e meggyógyulni? A válaszom furcsa: egyedül nem. Csak és kizárólag akkor, ha a többiek is meggyógyulnak. A betegség az életemmé vált, általa nagyszerű embereket ismertem meg. Olyan dolgokat és akkora erejű akaratot és szeretetet tapasztaltam, amit e nélkül a kis kellemetlenség nélkül nem tudtam volna. Igenis lehet vele jól és átlagosan élni… Persze, ha lesz rá lehetőségem, meg fogom próbálni a gyógyulást, és nem adom fel, főleg a reményt. De ha nem sikerül, ugyanolyan boldog és teljes életem lesz, mint most.”

Részletek a 2. kiadáshoz készült Utószó 2.0 fejezetből: